Visszük!

Olvasótoborzó

    A legújabb vagyok a csapatban, valamivel több, mint két éve szerkesztőségi tag. Én szólok, hiszen társaimnak már fel sem tűnik sok évtizedes hűséges szolgálatuk.

    Döcög a posta kikölcsönözhető, drótfalú szekere a bécsi belváros kockakövein. Alaposan megpakoltuk zsákokkal és az Osztrák Posta narancssárga dobozaival. Bennük ezernyi Bécsi Napló, gondosan, szorosan glédába kötözve.

   Hamarosan útrakelnek. Van melyik csak a szomszéd sarokig jut el, hogy egy mélange mellett elolvassák. A szél hamarabb odavinné, mint a postás. Van melyik éjjeli gyorsvonaton szeli át Európát, vagy repülőre kerül, hogy majd valahol Svédországban, elmosolyodjon valaki reggel mikor postaládáját kinyítja: megjött a Bécsi Napló! Olyan is van, mely más kontinensre kerül: Észak és Dél-Amerikában, Ausztráliában is ismerik lapunkat.

    Azért küldjük, mert hisszük, hogy örülnek neki. Azért írjuk, szerkesztjük, mert tudjuk, hogy a világban egyre fogy a magyar szó, általában az egyenes beszéd, és mi itt Bécsben, a schwedenplatzi kis irodában megmakacsoltuk magunkat: írni, szerkeszteni, hajtogatni, postázni fogjuk a jövőben is! Húzzuk és taszítjuk lapunk szekerét. Nem számít, hogy gyulladt a térd, sántít a láb, az sem hogy vibrál az augusztusi aszfalt a hőségtől vagy hideg novemberi eső permetez. Mi visszük és továbbvisszük a lapot, ha esik, ha havaz.

    Egy feltétellel. Ha szükség van a lapra. Ha szükség van ránk. Az anyja sem érti a néma gyermek szavát, ezért kérjük: jelezzenek vissza, írjanak, szóljanak nekünk, dícsérjenek vagy vitatkozzanak velünk, de ne hagyjanak minket egyedül! Mert nehéz a szekér és meredek a lejtő. A lap negyvenharmadik éves, és a csapat lelke és tanítómestere, a főszerkesztő majdnem kétszer annyi. A szerkesztőségi hölgykoszorú lenyűgőző a szekér körül! Nekik köszönhető, hogy nem borul ki a zsák, nem huppan le a doboz. Ezek az asszonyok egyetlen szót, egyetlen vesszőt el nem veszítenének! Vigyáznak az újságra és vigyáznak ránk.

   Magam is túl már az ötvenen, beállok a szekér elé és húzom: ha ló nincs, szamár is jó. Gyeplő, kötőfék nincsen, de a főszerkesztő hátul megragadja az irányító kart, ügyesen jobbra-balra tér, és amennyiben szükségesnek látja, olykor kicsit fékez. Jó érzékkel csinálja! Ugyanazt teszi, mint írósztala mellett, mikor írásainkat nyesegetí, javítja.

  Megérkeztünk. A postás teszi-veszi a dobozokat, üríti a zsákokat. Kéthavonként megméretünk és mindig nehéznek találtatunk: egyre drágább a postázási díj! Milyen kár, hogy nemcsak érzéssel, szellemmel, de kenyérrel is él az ember. Milyen kár, hogy egy lap kiadása mögött nem csak tudás, meg lelkesedés, hanem egy sor kifizetendő számla is van.

    A belváros tele a világhíres bécsi fiákerekkel. Szerencsére a lapkiadó és a posta közötti rövid útszakaszon nem közlekednek. Kincstári postásszekerünk semmiképpen nem venné fel a versenyt a színesre-fényesre lakkozott bérhintókkal. Ami viszont a fiákerek utasait illeti - minden sértő szándék nélkül mondom –, a mi terhünk nemesebb. A puccos lovaknak mindegy kit visznek éppen, de nekem nem: szemellenző nélkül és boldogan húzom a szekeret!

    Postára visszük a lapot, hogy eljusson olvasóihoz. Munkánkért a legszebb visszajelzés, biztatás és megtiszteltetés: a bérletváltás és az előfizetés! Köszönjük!

Kató Zoltán