Vitakultúra

   Az ógörög tragédiák hősei jambusokban csaptak össze, katarzisba hajszolva nézőközönségüket.       A római Fórumon iskolázott szónokok mérték össze szellemük erejét hallgatóságukat meggyőzni igyekezve. A londoni Hyde-parkban ma is bárki nyilvánosan előléphet és beszédet tarthat, híveket szerezve véleményének, vagy lehurrogtatva önmagát. 

   Mi magyarok hogyan vitatkozunk? Tájainkon egy jól sikerült, elegáns és eredményes vita élmény, mert ritka és természetellenes. A magyar annyira emotív fajta, hogy a vita hevében legtöbbször elfelejti miről vitatkozik! Ha pedig elfelejti a vita tárgyát, ne csodálkozzunk, hogy már csak annak alanyára koncentrál, ezért sértő személyeskedésbe torkollik az érvelés. A magyar arra büszke, hogy az Isten sem tudja meggyőzni őt véleménye megváltoztatására. Nem lép vissza, nem hátrál meg semmi áron. Ha mégis megtenné, környezete nem bölcsességét, belátását dicsérné, hanem mélységesen lenézné „megfutamodását”. Lehet, hogy az akadémikus történészek e megállapításommal nem értenek majd egyet, de meglátásom szerint mi mindig csak vesztes csaták és háborúk után hajlottunk bármiféle jó szóra, érvelésre, soha nem előtte.

   Ez a hagyomány ma is elevenen él és a szolid társadalmi konszenzus fő akadályát képezi. Mi nem meggyőzni akarjuk ellenfeleinket, hanem leverni ellenségeinket. Kár, hogy az előbbi – békésebb és értelmesebb – módszerrel nem próbálkozunk, mert az utóbbi általában nem sikerül nekünk. Így válunk végül saját magunk legnagyobb ellenségeivé.

   Manapság nem csak a magyar feszül így egymásnak. A Hidegháború kétpólusú világában a társadalmak belső feszültségei sokkal visszafogottabbak voltak. Most, a viszonylagos világbéke idején, a legtöbb fejlett társadalom belsőleg polarizálódik. A felek viszonylagos erőegyensúlya csak ott tud társadalmi békét teremteni, ahol azok képesek kompromisszumos alapon kiegyezni egymással. Az eszmecsere hiánya a szekértáborok között, előbb-utóbb politikai patthelyzetet teremt, mely végül a demokratikus ideálokat kompromitálja. Annyira összegabalyítjuk a csomót, hogy sokan már nem hisznek abban, hogy ki lehet oldani, csak erős kézzel elvágni azt.

   Meg kell tanulnunk vitatkozni egymással!

   Annak ellenére, hogy fárasztó és időigényes, érdemes, hiszen kevesebb erőbedobással többet elérhetünk, ugyanakkor hosszú távon kevesebbet kockáztatunk.
Nem könnyű, természetesen, mert kulturálisan túlterhelt ez a terület. A vita hangereje, dramaturgiája
népi-nemzeti karakter és műveltség függvénye. A legnagyobb baj, hogy mi a vitára úgy tekintünk, hogy annak csakis nyertese és vesztese lehet, márpedig senki nem akar vesztes félként távozni a porondról, mindenki a nyertes pozícióját tudja csak elképzelni, elfogadni magának. Sajnálatos módon nem vesszük észre, hogy elhúzódó, megoldatlan vitáinknak, hosszú távon, mindannyian csak vesztesei leszünk. Ez érvényes az emberi együttélés különböző szintjeire és formáira egyaránt, a párkapcsolatoktól kezdve, a családi belviszályokon keresztül – egészen a társadalmi-politikai megosztottságig.

   Az embereknek, a társadalom különböző érdekcsoportjainak soha nem vitája, hanem vitái vannak
egymással. Ezeknek a vitáknak története, bonyolult ok-okozati hálózati rendszere van – ez a konfliktus. Mint minden rendszer a konfliktus is sokkal több, mint a benne szereplő viták összessége. A konfliktus nem a vita kiváltó oka, hanem rendszeres kerete és termőtalaja. Csak a filozófusok és természettudósok vitáznak konfliktus nélkül – gyakran még ők sem képesek erre.

   A vitázó felek elveket meg ideálokat emlegetnek hajthatatlanul, de mindig ellentétes érdekek húzódnak meg a vitás helyzetek mögött, illetve erőteljes szorongások, melyek nem mások – hacsak nem kóros fóbiák – mint félelmek a saját érdekek sérülését illetően.

   A legkevesebb, amit a vitázó felek elvárhatnának maguktól, hogy helyesen ismerjék fel saját és ellenfeleik érdekeit. Történelmi példák sokasága bizonyítja, hogy nem csak az emberek, de gyakran a társadalmak sem látják helyesen érdekeiket és a heves vitába, sőt a vita legszélsőségesebb formájába, a háborúba fektetett óriási erőforrásaik ellenére is veszítenek.

   Az egyik legfatalistább szónoki formula a „nincsen más választásunk, mint…” általában csak drámaian hangzó frázis. A dolgok természete azt mutatja, hogy a legtöbbször még a reménytelennek tűnő helyzetekben is van más lehetőség, mi több számtalan más járható út és lehetőség kínálkozik, ha a vitázó meghagyja magának a szabadságot, hogy éljen velük. A rossz vitakultúra egyik fő ismérve, hogy a vitázó partnerek igyekeznek egymás szabadságát minél jobban korlátozni, miközben, kulturális megrögzöttségeiknek megfelelően, saját gondolati és döntési szabadságukat is végletesen leszűkítik. Tragédiába torkolló végkifejletek jellemzője, hogy mindig utólag derül ki az események tanúi számára egy-egy reménytelen helyzet kézenfekvő megoldása, mely mindvégig föl volt kínálva. Ez a megállapítás a válóperes ügyektől, az ellenzék és hatalom közötti állóháborún keresztül az országok közötti összecsapásokig terjedően érvényes

    Mi következik a fentebb leírtakból? Arra kell törekedni, hogy vitáinknak ne győztesei, hanem nyertesei legyünk. A legjobb, ha a résztvevő felek mind a nyertesekhez tartoznak. A kompromisszum által a nyereség a felek számára külön-külön korlátozottabb ugyan, de az egyezség status quója stabilan fenntartható. A vita hevének lehűtése is kívánatos – nemzeti karakter ide vagy oda. Az elérhető és elérhetetlen célok időbeli felismerése, illetve azok árának helyes megállapítása is fontos. Tudomásul kell vennünk, hogy a dolgokat józanul, észérvek mentén lehet csak jól kezelni, nem a helytelenül predesztináltnak hitt magatartásformák és elvárások alapján. Ha tartós sikerre vágyunk, mindenekelőtt történelmi és társadalmi beidegződéseink béklyói ellen kell szabadságharcunkat eredményesen megvívnunk.
                                                                                                                                                                              Kató Zoltán