Vízihorvátokból gradistyeiek

2021-ben, nagy ünnepségek között és nagyszabású tartományi kiállítással Szalónak/Schlaining várában ünnepelte Burgenland 100 éves Ausztriához való tartozását A kiállítást kétkötetes monumentális munka kiséri „Burgenland schreibt Geschichte 1921-2021” az új osztrák tartomány tudományos feldolgozásában, prof. Oliver Rathkolb bevezetőjével. A terjedelmes munka összhangba szeretné hozni a valamikori nyugat-magyarországi, a mai burgenlandi népcsoportok: német, horvát, magyar, zsidó és roma 100 éves fejlődésének történetét, ami önmagában véve is keserves munka. Természetszerűnek kell vennünk, hogy a többségi, államalkotó népcsoportnak a nézete valósult meg a történelmi fejlődés értékelésében.

Az alábbiakban a valamikori nyugat-magyarországi, ma gradistyei horvátok 100 éves fejlődését vázoljuk. A népszámlálási statisztikák mutatják leginkább a 100 éves folyamatot. Nem firtatjuk a számokat a 16. századi beköltözéstől az Első Világháború végéig, de egész pontos összeírás 1923-ban 71 869 személyt tart az osztrák-magyar határ mentén horvát ajkúnak, 2001-ben az utolsó ilyennemű népszámláláskor 16 000, amely adat nem tartalmazza a Magyarországon és Szlovákiában élő horvátokat. A másik tényező a névváltoztatás, amely a nyugat-magyarországi vízi horvátokból gradistyei horvátokra nevezte át az egész népcsoportot, ami ellen csak Magyarországon tiltakoztak és egyes személyek Burgenlandban. Az elnevezés a német Burg szóból származik, horvátul grad, Gradišće (Gradistye), melléknévi származéka gradišćanski (gradistyanszki). Az elnevezés nem geopolitikailag értelmezhető, hanem kultúrtörténetileg. A 400 éves közös fejlődés a magyar és az osztrák határ mentén kovácsolta eggyé őket, amit a Párizsi békeszerződésekben egyszerűen szétszabdaltak, többségben burgenlandi osztrák, magyar és csehszlovák részre. A felosztást az aknazár a kommunista időszakban csak jobban elmélyítette, amit a népcsoport máig sem hevert ki.

Az első nemzetközi politikai csapás a horvát népcsoport számára, amiről ők valamit is tudtak volna, a „korridor” szándék megvalósítása volt az új Csehszlovák Állam részéről. A korridort, amelyet a magyar-osztrák határ mentén szándékoztak megvalósítani, össze szerették volna kötni Csehszlovákiát az újonnan született SHS állammal, hogy szétválaszthassák a magyar és osztrák-német egységet. Szerencsére az SHS delegáció a béketárgyaláson ezt elhallgatta, mivel elég problémájuk volt az olasz területi követelésekkel.

A nyugati határmenti krízishelyzet 1919 és 1923 között megosztotta a horvát közösséget, amely a mai napig fennáll. A kérdés az volt, Magyarországhoz vagy Ausztriához tartozni? Messzemenő társadalompolitikai manipulációk indultak mindkét részről. A horvátok Magyarországon kiképzett papság, tanítók, közigazgatási személyek és főleg a mezőgazdaságban dolgozók (akkor még a horvátok zöme), a magyar opciót látta előnyösnek, az akkor még kisebb számú munkásság, akik a magyar nyugat-magyarországi iparosodás hiányában, az osztrák iparközpontokban találtak munkát, az osztrák megvalósítást tűzték politikai zászlójukra. Ez a társadalmi beállítottság a Határmegállapító Bizottság munkája után (1923) pontosan meghatározta a politikai megosztottságot: keresztényszocialista, szociáldemokrata vagy nagynémet (ami a központi szervezet elutasította a horvát részvételt). Miután a horvátoknak nem sikerült az osztrák keresztényszocialistákkal egyeségre jutni, dr. Lovre Karall vezetésével „Horvát Keresztényszocialista Pártot” próbáltak 1923-ban létre hozni, amely csekély politikai tapasztalatok miatt, kárhozatra volt ítélve és 1927 után beolvadt a burgenlandi jobboldalba. A baloldalé Koloman Tomsich vezetése alatt már elejétől fogva erősítette a szociáldemokraták sorait, annyira, hogy ő lett a „Republikanischer Schuztbund”-nak meghatározó vezéralakja. A háború utáni gyenge gazdasági fejlődés és a gazdasági világválság egyre több embert kényszerített a tengeren túli kivándorlásra. A baloldal lázadása 1932-ben és az utána következő rendi állam csak súlyosbította a belpolitikai helyzetet. Habár a burgenlandi horvátoknak1936-ban sikerült az iskolakérdésben jelentős eredményt elérni, de azt a Második Köztársaságban aztán szép lassan aláástak. Annak ellenére, hogy nem sikerült pártot alakítani, 1929-ben megalakult a „Horvát kultúregyesület”, amely a mai napig a kulturális élet meghatározó eleme.

Az 1930-as években a horvát falvakban is alakultak illegális náci cellák, ami aztán Ausztria Németországhoz való csatolása után nyilvánoságra került. Ők főleg a német társadalomba való a gyors integrálódást propagálták. Ugyanakkor, mivel erősen kolátozták a horvátok kulturális és társadalmi tevékenységét, megerősödött az ellenállás a horvát körökben, főleg az egyházon belül és a baloldali illegális csoportosulásokban. Különösen, amikor kiszivárgott a horvátok és magyarok kitelepítési terve, vagy lakosságcsere. Az ún. „Volkstumsstelle” tudta csak nagy nehézségek árán elhárítani ezt a veszélyt. A kitelepítés veszélye még egyszer felmerült Párizsban 1947-ben a békeszerződési tárgyalásokon, na meg háttérijesztésként a különböző választások alkalmával.

A Második Világháború után a horvát dr. Lovre Karall, akinek nagy érdeme volt a tartomány újraegyesítésében, – talán egy kis politikai kalkulációból is – lett Burgenland tartomány főnöke Ő a jövőre való meggondolásból nem akart a szovjetekkel paktálni. A nagy nemzetközi változás az osztrák 1955-ös Államszerződéssel vette kezdetét, amikor a szerződés 7§-a, a karintiai és burgenlandi kisebbségnek nemzetközi védelmet követelt, amit az állam nagy késedelemmel valósított meg. A kétnyelvűséget, iskolatörvényt, egyenjogú nyelvhasználatot a bíróságokon, a tömegkommunikációban a nyelvhasználat egyenlőségét és sok minden mást, amit az Államszerződés 7. §-ából nem lehetett, vagy nem akartak kiolvasni. Terézia Stoisits az Államszerződésben foglalt ígéretek a mai napig nem valósultak meg teljesen.

A nyelv eltérő fejlődése mind az anyaországban, a nagyon intenzív egyházi befolyás, a magyar „népszínmű” meghatározó ereje, a folklór, népiesség egyszerű, kényelmesebb, színesváltozatú megvalósítása mind a három országrészben uralja a kulturális életet, ami nagyon megtévesztő lehet a horvát népcsoport tényleges életének a felmérésére.

Következtetések:

A száz év előtti békeszerződések St. Germainban és Trianonban szétszabdalták a valamikori

egységes, nyugat-magyarországi horvátok néven ismert nyelv és kultúra egységét zömében

az osztrák Burgenlandra, nyugat-magyarországi megyékre és Csehszlovákiára. Egyben új

(ön)elnevezést is vettek fel: gradistyei vagy Gradistyei Horvátok, amely nem geopolitikai

elnevezés, hanem a közös nyelv és kultúra fejlődésének összefoglalója. Az 1923-as

népszámláláskor Mersich Márton sen., pontos összeírásában 71 869 horvát ajkút tudott

feltüntetni. Az utolsó népszámlálás 2001-ben már csak 16 334 horvát nyelvű

személyt eredményezett Burgenlandban, nem beleértve a magyar és csehszlovák részt (kb.

5-6 ezer személy). A szétszabdalt népi egység különböző társadalompolitikai irányba

terelődött, különösen az aknazár szigetelte el egymástól őket, amely időszakot a mai napig nem

hevertek ki a horvátok. Csehszlovákiában a kommunista rendszer teljesen felszámolta a

morvaországi horvát falvakat. A Felvidéken lévő horvát falvak már a 20. század elejéig

elszlovákosodtak, csak az 1947-ben Szlovákiához csatolt falvaknak (Horvátjárfalu,

Dunacsúny, Oroszvár) sikerült részben megtartani horvát jellegüket.

Magyarországon a gradistyei horvát falvak erősen a délszláv orientálódású (szerb), sokác,

bunyevác, drávamenti horvátok befolyása alá kerültek, amely kötelékből a rendszerváltás után

az önkormányzatok segítségével szeretnének kibontakozni. Az osztrák Burgenlandban viszont

nagyon keményen kellett harcolni, hogy a St. Germaine-ben (1919) és az Államszerződésben

(1955) nemzetközileg garantált jogaikat valamennyire érvényre tudják juttatni. Ennek hatalmas

ára van a törvénykezés elhúzódása és a népcsoporton belüli jobb- és baloldali viszály miatt. Az

Ausztriában élő kisebbségi nyelvek részére riasztók a hírek, és ha az osztrák, magyar,

szlovák állam) nem nyújt hathatós támogatást a kisebbségeknek és ők nem fogadják el az

anyaországok segítségét (amit eddig idegen ország beavatkozásának róttak fel) nem látok

semmilyen jobbulási lehetőséget. Gondatlan sorvadás a kisebbségek sorsa.

Bencsics Miklós